Prológus

Első rész.

– Induljunk visszafelé – sürgette őket Gared. Az erdő kezdett sötétedni. A Nap nem látszott. Mindent elborított a szürkeség. – A vadak halottak. – Na mi van te kis pöcs?! Talán megrémítenek a holtak? – kérdezte tőle Ser Waymar Royce. A szája sarkában huncut mosoly jött elő. - Nem vettem fel a kesztyűm.- Mondta vacogva Gared. Vén bolond volt, túl az ötvenen, sok fajta elmebeteget látott már jönni és menni. – A kibaszott 7 pokolba. Forduljunk már vissza. A holtak holtak! Tehát halottak! – válaszolta hevesen. – Semmi dolgunk velük! – Valóban holtak? – kérdezte Royce halkan. – Miféle bizonyítékunk van erre? Talán láttad őket? – Will látta őket – mondta Gared. – Ha ő azt mondja, hogy holtak, az elég bizonyíték nekem. Will tudta, hogy előbb-utóbb őt is belerángatják a vitába szóval gyorsan előkapta nemiszervét és elkezdett maszturbálni. Jobban örült volna, ha ez minél később történik meg. Ugyanis elég kanos volt. – Anyám azt mondta, hogy szarás után mindig moss kezet. – szólt közbe. – Az én szoptatós dajkám ugyanezt mondta, Will – válaszolta Royce. – Sohase higgy el semmit, amit egy női csecs közelében hallasz! Még a halottaktól is tanulhatunk egyet s mást. Például azt hogy a holtak nem dalolnak többé. – A hangja túlságosan hangosan visszhangzott az erdőben oly annyira, hogy néhány puputeve befogta a fülét.
– Hosszú lovaglás áll még előttünk – figyelmeztette őket Gared. – Nyolc, talán kilenc nap is. - Talán te valami koszos vészjósló vagy? Fogd már be a kibaszott pofád azt nyugalom.- mondta Will. Az éjszaka közeleg. Ser Waymar Royce bámulta az égboltot és közbe nyalta huncut mosolyát. – Mindennap ez van, így alkonytájt. Túl hamar sötétedik. Hm. Közeleg a tél. Nyugtalanít a sötétség, Gared? Will jól látta a megfeszülő izmokat az idősebb férfi szája szegletében és az alig palástolt haragot a vastag fekete csuklya alól elővillanó szemekben ami olyan csipás volt mint aki egy éve nem mosakodott. Gared fiúként és férfiként negyven évet töltött az Éjjeli Őrségben és nem volt hozzászokva, hogy gúnyolódjanak rajta, mert aki beszolt neki azt megfogta és feldugott a seggébe egy pengét. Most azonban ennél többről volt szó. A sértett büszkeség mögött Will valami mást is megérzett. Szinte tapintani tudta volna az ideges feszültséget, amely már lassan félelemmé jött elő. Will osztozott ebben a nyugtalanságban. Már négy éve volt a Szalámis Falon. Amikor először küldték azon is túl, a régi történetek újra betörtek a gondolataiba és a rettegéstől összeszorult a gyomra és behugyozott. Később nevetett ezen. Mostanra sok száz felderítő kóborlás állt mögötte, és a sötét, végtelen vadon – amit a déliek kísértetjárta erdőnek neveztek – nem tartogatott több meglepetést a számára.
Egészen ma estig. Ma este valami más volt. Olyan éle volt a sötétségnek, hogy minden szőrszál, anyajegy, púp, szeplő, kakifolt felállt a hátán. Kilenc napja lovagoltak már, először északnak, aztán északnyugatnak, majd újra északnak, egyre messzebb és messzebba Faltól, szorosan egy vad rablóbanda nyomában. Mindennap rosszabb volt az azt megelőzőnél. Mindennap felkelt a Nap és ujra előjött az éjszaka. A mai nap volt mind közül a legszörnyűbb. Hideg szél fújt északról és a fák úgy reszkettek, mintha egy vaddisznó élezné rajta faszát. Will egész nap úgy érezte, mintha valami figyelné őt, valami hideg, valami büdös, könyörtelen és ártó szándékú dolog. Gared is érezte. Will semmit sem szeretett volna jobban, mint lóhalálában visszavágtatni a Fal biztonságába, az ilyen érzéseket azonban az ember nem osztja meg a parancsnokával, mert akkor meghágja mint mókus a makkot.Különösen nem egy ilyen parancsnokkal aki faszát a szádba veri. Ser Waymar Royce a legifjabb volt egy ősi család túlságosan is nagyszámú leszármazottja között. Jóképű, sportos, tizennyolc éves férfi aki vagy 20 leányal hált, szürke szemekkel. Termete karcsú és kecses volt, akár egy buzi. Hatalmas fekete csataménjének nyergében az alacsonyabb lovakon ülő Will és Gared fölé tornyosult. Rózsaszín bőrcsizmát, lila gyapjúnadrágot és csokis vakondprém kesztyűt viselt, a fekete gyapjú és keményített bőr rétegei felett pedig finom kidolgozású, hajlékony öltöny csillogott. Ser Waymar még fél éve sem volt az Éjjeli Őrség Felesküdött Testvére, de senki sem vádolhatta azzal, hogy hivatására nem készült fel eléggé. Legalábbis ha a ruhatáráról volt szó. Egész megjelenését köpönyege koronázta meg: vastag volt, minőségi, fekete, és lágy, mint a szűz punci. – Lefogadom, hogy maga ölte meg mindet – mondta egyszer Gared a kaszárnyában, borozgatás közben. – A mi hatalmas harcosunk egyenként tekerte ki a kesztyűnek való kis jószágok nyakát! – ilyenkor mindenki nevetett. Nehéz engedelmeskedni egy olyasvalaki parancsainak, akit az ember kinevetett poharazgatás közben, tűnődött el Will, miközben a hidegtől reszketve feküdt lova hátán. Biztosan Gared is ugyanígy érez sőt ő szerintem jót érez. – Mormont azt mondta, kövessük a nyomaikat, mi pedig követtük – szólalt meg az idősebb férfi. – Már halottak. Érted? Még mindig halottak. Nem lesz velük több gondunk. Kemény út áll még előttünk. Nem tetszik ez az idő. Ha havazni kezd, kettű hétbe is beletelhet, mire visszaérünk, és a hó a legkevesebb, amire számíthatunk. Látott már homokvihart, uram? Az ifjú uracska úgy tűnt, nem hallja őt. Az egyre mélyülő alkonyi sötétségbe meredt a maga alpári módján. Will már elég időt töltött a lovaggal ahhoz, hogy megtanulja, a legjobb nem megzavarni, ha így néz, mert könnyen elszálhat az agya és megeszi. – Mondd el újra, mit láttál, Will! Minden részlet érdekel, semmit se hagyj ki! Mielőtt belépett volna az Éjjeli Őrséghez, Will az autóiparban volt. Jobban mondva Ladáknak a kerekeit fujta fel. Mallister emberei rajtakapták egyszer a saját erdejükben, amint éppen az egyik Ladának a kerekét leeresztette. Két dolog közül választhatott: vagy fekete ruhát ölt, vagy elveszíti az egyik kezét. Senki sem tudott olyan csendben mozogni az erdőben, mint Will, és nem tartott sokáig, mire a fekete testvérek felfedezték a tehetségét. – A tábor két mérfölddel lejjebb van, Vasmű út felé, egy játszótér mellett – kezdte Will. – Olyan közel lopóztam, amennyire csak mertem. Nyolcan vannak, férfiak és nők vegyesen. Gyereket nem láttam. Egy tetőt eszkábáltak a sziklához. A hó már eléggé betakarta, de így is sikerült kivennem. A tűz már nem égett, hanem lángolt, de a tűzhely még mindig világos volt, mint a nap. Azt hiszem azt hívják parázsnak. Senki sem mozdult. Sokáig figyeltem. Élő ember nem fekszik ilyen mozdulatlanul. – Vért nem láttál? – Hát... nem. Dexter se talált. Mondta is, hogy nincs vér. – ismerte el Will. – És fegyvereket? – Néhány kardot és íjat, no meg pár műfasz. Egyiküknek fejszéje is volt. Nehéz, kétélű, kegyetlen vasdarab. Mellette hevert a földön, éppen a keze ügyében. – Megjegyezted a testek elhelyezkedését? Will megvonta a vállát. Legtöbbjük a földön. Mintha összerogytak volna. – Vagy aludnának – jegyezte meg Royce. – Összeestek – kötötte az ebet a karóhoz Will. – Az egyik nő fent van egy vasfán, az ágak félig elrejtik. Sas – halványan elmosolyodott. – Ügyeltem rá, hogy ne vegyen észre. Amikor közelebb jutottam, észrevettem, hogy ő sem mozdul – akarata ellenére is megborzongott. – Csak nem fázol? – érdeklődött Royce. – Nem bazdmeg. Csak úgy viccból rángatom magam mint egy idióta – morogta Will. – A hidegfing miatt van, uram. A lovag őszülő kísérőjéhez fordult. Fagyott levelek hullottak körülöttük és Royce paripája nyugtalanul mozgolódott. Mintha nem tudná hogy kell fingani.

Második rész